Míg ezek a lehetőségek leginkább a munkaerő megtartására fókuszálnak és sok esetben valamilyen feltételhez kötöttek, addig a valós, belülről fakadó elkötelezettség kialakításában hosszútávon nem biztos, hogy kielégítő eredményeket mutatnak. Ennek egyik oka, hogy bár a körülmények javulása rövidtávon kifejezetten motiváló, hosszabb időtávot szemlélve előtérbe kerül az elvégzendő munka és a feladatok természete is. Azaz a munkaerő figyelme hosszútávon inkább a napi munkavégzés, és az ezt támogató eszközök felé fordul: 

● Könnyű kezelni a rendelkezésre álló eszközt? 

● Nem lehetne a feladataim egy részét legalább automatizálni? 

● Hatékonyan tudok dolgozni a mostani eszközeimmel? 

Amennyiben e kérdésekre a válasz negatív, vagy inkább negatív, akkor hosszútávon a körülmények megtartó ereje drasztikusan csökken, csakúgy, mint a munkaerő hatékonysága, hiszen az önmotiváció így már nem fenntartható.

Dolgozói hatékonyság

Meglepő lehet az a kutatásokkal is igazolt attitűd, miszerint a dolgozók hatékonyak, és eredményesek akarnak lenni. Emberileg jó érzés látni munkánk eredményét, és tudni, hogy az elvégzett feladataink hatással vannak szűkebb vagy tágabb értelemben vett környezetünkre, közegünkre. 

Amikor úgy érezzük, hogy van értelme és hatása annak, amit napi munkánk során teljesítünk, akkor sokkal magasabb szinten köteleződünk el a munkánk, egyszersmind munkáltatónk irányában. Frusztráló lehet viszont, ha munkánkat eredménytelennek, hatástalannak, vagy akár feleslegesnek érezzük, vagy esetleg feladataink között sok olyat találunk, ami unalmas, monoton, ráadásul nem látjuk, hogyan viszi előre életünket, vagy a szervezetet, ahol dolgozunk. 

Saját gyakorlatunkból származó példa utóbbiakra az a nagyvállalati értékesítő, aki megbeszéléseink során panaszkodott a cégnél lévő ERP rendszer működésére. Az értékesítő, amikor ajánlatot kellett kiadnia, megszerkesztette azt, majd, amikor az ajánlat már készen volt és csak kiküldeni vagy kinyomtatni lett volna szükséges, még hat (!) különféle, “nem” képernyőn kellett keresztülnavigálnia, hogy eljusson céljáig. 

Láthatjuk, hogy ha napi szinten akár többször is el kell végezni egy ilyen, akár feleslegesnek is mondható feladatsort, akkor egyrészt garantálható a frusztráció, másrészt a költséges munkaidő is feleslegesen fogy. A gyakorlatban ez az “extra” tevékenység nagyságrendileg 1.5-2 percet jelentett az értékesítőknek ajánlatonként. Mivel napi szinten akár 5-10 árajánlat kiadása is előfordulhat, látható, hogy ennyiszer frusztrálta a rendszer a felhasználókat. Ennyi árajánlat esetén még az esetenkénti 1.5-2 perc munkaidő költsége is elhanyagolható, ugyanakkor, ha a vállalatnál 10 értékesítő dolgozik, mindegyikük átlagosan 5 árajánlatot ad ki naponta, azaz napi 50 ajánlatot összességében. Látható, hogy a napi időveszteség így már 75-100 perc. Ez heti szinten 375-500 perc, azaz 6,25-8,33 munkaóra. Évente 40 munkahéttel számolva 250-333 munkaóra, ami már érzékelhető, különösen, ha teljes munkaidőre osztjuk vissza, hiszen így gyakorlatilag 1,5-2 hónapnyi (!) munkaidőt jelent, amit tulajdonképpen elpazaroltunk. Természetesen ehhez az értékhez hozzárendelhetjük a bérköltséget is, így láthatjuk, mennyibe kerül a cégnek 1.5-2 perc többletmunka évente.

Arról nem beszélve, hogy ha bármilyen munkakörben az adminisztrációra időt kell allokálni, akkor az a kompetens tevékenység – példánkál maradva az értékesítés – rovására megy. Amíg az értékesítő adminisztrál, addig szinte biztosan nem ad el semmit.

Hogyan tovább?

A probléma következő dimenzióját adja, hogy ilyen esetekben a következő lépés nem feltétlenül látható előre a munkavállaló számára. Miért kellene az értékesítőnek “kitalálnia”, hogy mi legyen a következő lépés a munkája során? Miért nem a rendszer biztosít számára egy következő értékteremtő feladatot, például egy ütemezett telefonhívást vagy egyéb ügyfélegyeztetést, ami ráadásul saját személyes, szakmai sikeréhez is hozzájárulhat?